A hajdúk alapvető harceljárása a lesvetés, a „hajdúles” volt, melynek lényege Takáts Sándor nyomán így foglalható össze:

Egy-egy les előkészítése néha hónapokig tartott, s hogy sikere legyen, a ravaszságnak és a cselszövésnek sok formáját alkalmazták. A lesre indulás majd mindig éjjel történt. A legnagyobb óvatossággal, halálcsöndben indultak. Éjjel lovakon kimegyünk - írják a vitézek - s nap-nap után lónak hátán virradunk! Nappal rendesen az erdőkben és a nádasokban rejtőzködtek, s csak éjjel álltak ismét seregbe. A sereg előtt járt a csatavezető (csapatvezető) hadnagy. A hátuljárókat a sereghajtó igazgatta. A kalauzokat, a nyomjárókat vagy a nyomnéző katonákat a cirkálókkal együtt messze maguk előtt járatták. Menet közben arra is vigyázniuk kellett, hogy nyomot ne hagyjanak maguk után. Ezért rendesen a legelhagyottabb helyeken mentek.

Ha a kitűzött helyre megérkeztek, a jól megválasztott rejtekhelyen a lesbe beállottak. A leshely az utak mentén mindig oly helyen volt, amerre az ellenség csapatai vonulni szoktak. A nagy távolság miatt a vitézeknek oda-vissza száguldva kellett menniük. Innét van, hogy a lesvetések alkalmával mindig sok ló pusztult el. A fáradt lovakat a falvakban hagyták s később mentek értük. A végbeli szokás-törvény szerint a jobbágyok kötelesek voltak az ilyetén lovakat ápolni, gondozni és visszaszolgáltatni.

Rendkívüli gonddal és előrelátással megválasztott és jól elrejtett helyen megvetvén a lest (a lesbe beállottak), minden nyomot eltávolítottak, vagy pedig szándékosan megtévesztő nyomot hagytak. Az idő és a körülmény szabta meg, melyiket kellett tenniük. Ha nagyobb sereggel voltak, nem egy, hanem két vagy három helyen vetették meg a lest. Ahol a főcsapat állt, azt nevezték deréklesnek. A kisebb lesnek aztán az volt a feladata, hogy a nagyobbhoz csalja az ellenséget. Miután alkalmas helyeken őröket és járőröket helyeztek el, teljes fegyverzetben várták a híreket. Már ez a várakozás is nagy megpróbáltatás volt, mert néha napokig tartott. Ezért többször megesett, hogy a vitézeken rettenetes fáradtság vett erőt, s a lovak hátán elaludtak.

Amikor jelentették az ellenség érkezését, gyors lovakon azonnal kiküldtek egy kisebb csapatot, a martalékot. Néha csak két-három, máskor meg tizenöt-húsz jó lovast. Az volt a feladatuk, hogy a közeledő ellenséget zaklassák, egyet s mást elragadjanak tőle, aztán futásnak eredve ügyes mozdulatokkal a lesre csalják. Veszedelmes foglalkozás volt ez! A kibocsátott martalékra - amint a szó is mutatja - sokszor halál, ritkábban rabság várt. Csak a csatákon forgott, kitanult s gyorslovú martalék tudta a biztos veszedelmet elkerülni. Minél ügyesebb s önfeláldozóbb volt a csapat, annál könnyebben csalta az ellenséget. Sokszor még egy másik csapatot is kiküldtek, hogy az ellenség figyelmét elvonja a lesben álló főerőkről.

Amint az ellenség - mohón üldözve a martalékot - a lesre ment, egyszerre megszólalt a tárogató-síp, pergett a dob, s minden oldalról hangzott a csatakiáltás: Jézus, Jézus! Hozzá, vitézek, hozzá!

A meglepett ellenség egy pillanat alatt összezavarodott, a rendje felbomlott. Hiába próbál menekülni, mert minden oldalról a hajdúk veszik körül. Tehát harcolnia kell, míg el nem pusztul, vagy amíg rést nem sikerül nyitnia.

Hogy a lesvetés sikeres legyen, a leshelyből való kiütést pontosan kellett időzíteni. Akár siettek, akár késtek a kiütéssel, minden veszve volt; mert a lesre hozott ellenség kiszabadult a kelepcéből.

Ha az ilyen sikerült lesvetés éjjel történik, a meglepettek zavara és félelme még nagyobb. Akárhányszor egymást tiporják és vagdalják a sötétben. Az ilyen éjjeli küzdelemben ugyanis az ellenség majdnem teljesen elpusztult, a lestállítók között pedig legfeljebb sebesültek akadtak.

Ha a közeledő ellenség túlnyomó erővel rendelkezett, s ha a nyomjárók és nyomnézők ezt idejében jelentették: a lesvetésből semmi sem lett. Ilyenkor a végbeliek azt szokták mondani, hogy nem nekik való! És szép csendben ők maguk vonultak félre.

Forrás: Hajdúk